Dicsőség a hősöknek!

Van néhány nap az évben, amikor megállok egy pillanatra. Június 16. ilyen.

Nagy Imre és társai nem hősnek születtek, hanem azzá váltak abban a pillanatban, amikor nem volt jó választás, csak nehéz.

A tankönyvek leírjá a tényeket: az évszámot, a pert, a kivégzést, majd 1989-et és az újratemetést. De a tények önmagukban hidegek. A nehéz az átadni, hogy mindez nem rólunk, hanem értünk történt. Hogy a szabadság, amit ma magától értetődőnek veszünk, valakinek egyszer az élete árán volt csak elérhető.

Engem leginkább a csend fog meg ebben a napban. Az a fajta csend, ami nem üresség, hanem súly. Nem kell hozzá nagy szó. Elég felidézni, hogy voltak, akik akkor sem hátráltak meg, amikor minden ezt diktálta volna.

Ma rájuk gondolok. Csendben, tisztelettel.

Dicsőség a hősöknek, tisztelet a mártíroknak, és örök emlékezet mindazoknak, akik Magyarország szabadságáért álltak helyt!